Hárfa az ókori, mezopotámiai Ur városából (i.e. 2500 körül)
.jpg)
Trinity College Harp (Brian Boru hárfa) (14. század)
Blog
A hárfa története a középkortól napjainkig
2015.05.18 22:00Északon legkorábban, Írországban, Skóciában a Kr. u. 8–9. századi ábrázolásokon tűnik fel egy új típusú, valószínűleg kelta eredetű hárfa, mely a korábbi hárfafélék túlnyomó többségétől abban különbözik, hogy nyakát és testét oszlop köti össze, tehát kerethárfa. Ilyen típusú hangszer szerepel ma is Írország címerében.
Ez a hárfatípus Anglián keresztül már a 9. század során eljutott a kontinensre, ahol a líra jelentősége fokozatosan csökkent, ezzel szemben a hárfa főnemesek, királyi családok tagjainak hangszere lett.
A középkori hárfa már bélhúrokkal volt felszerelve, két kézzel, több szólamban is játszottak rajta. A reneszánsz hárfa nagyjából egy méter magas 24–26 húrral, húrjaihoz a tetőn való rögzítésük fölött gyakran a hangzásukat színesítő kis zizegtető szerkezetek csatlakoznak. A 17–18. századi hárfa kb. 1,3 m magas, hangterjedelme négy teljes oktávot fog át. Elsősorban Spanyolországban, Itáliában volt népszerű. A Latin-Amerikai populáris zenében ma is széles körben használt hárfafélék leginkább ezzel a hárfatípussal állnak rokonságban. A latin-amerikai hárfák jellemzője az egyenes oszlop, a sokszor lábakra állított test. A hárfa Mexikó, Venezuela, Peru, Paraguay jellemző hangszere.
Ebben az időben kísérletek történtek arra, hogy a kor többi hangszeréhez hasonlóan a hárfát is kromatikussá tegyék, vagy legalábbis alkalmassá arra, hogy többféle hangnemben lehessen rajta játszani.
A kétsoros kromatikus hárfán a húrok két párhuzamos sorban futnak, az egyikben a diatonikus, a másikban kromatikus hangok vannak.
Az ilyen hárfák a sok húr miatt mind játéktechnikailag, mind akusztikailag nehézkesek voltak, e problémák megoldására született meg a 17. század második felében a kampóshárfa. Ennek egyetlen húrsora diatonikus hangolású, de bizonyos húrjai a nyak fájába illesztett elfordítható kampók segítségével megrövidíthetők, fél hanggal feljebb hangolhatók.
1720 körül jelentek meg először olyan hárfák, amelyeken az elforgatható kampók helyett pedálokkal a húrokhoz tolható kampók módosítják a hangokat: ezek a pedálhárfa első változatai. A pedálok száma fokozatosan hétre emelkedett, hogy minden egyes diatonikus hangot az összes oktávban együtt lehessen fél hanggal felemelni. Ahhoz, hogy a diatonikus hárfán a nyugati tonális zene összes hangneme elérhető legyen, arra van szükség, hogy a hangsor hangjait mind felfelé, mind lefelé módosítani lehessen. Ebből a célból született meg 1810 körül a kettőspedálhárfa, aminek mind a hét pedálja két-két fokozatban nyomható le.
A mai koncerthárfák kettőspedálhárfák, magasságuk 180 cm körüli és 47 húrjuk van.
(forrás: kult.hu)
A hárfa legkorábbi ismert formája az ívhárfa, amely valószínűleg a legegyszerűbb húros hangszerből, a zenélő íjból fejlődött ki. Ívhárfát a sumerek már a Kr. e. 3400 körüli vagy még korábbi időtől kezdve használhattak.
A IV. dinasztia-korabeli Egyiptomban Kr. e. 2700-tól vannak adatok ívhárfákra, ezek ásóformájúak, négy–hat húrjuk van, méretük változatos.
Az afrikai hárfák nagyon hasonló felépítésűek, feltételezik, hogy a napjainkban is több mint 50 különböző afrikai kultúra által használt hárfák ókori egyiptomi gyökerűek. Az afrikai hárfáknak öt–tíz húrjuk van és állítva, fektetve, minden lehetséges tartással használják ének kíséretére.
Kr. e. 1900 körül Mezopotámiában az ívhárfa eltűnt, helyette egy új változat, a szöghárfa jelent meg, ami néhány évszázad után Egyiptomban is meghonosodott.
A szöghárfa hosszúkás rezonátortestébe vagy annak nyélszerű nyúlványába a nyak merőleges helyzetben vagy hegyes szögben van becsapolva. Függőleges és vízszintes tartású változatai egyaránt ismertek. A függőlegeseket általában ujjakkal, a vízszinteseket gyakran verővel vagy pengetővel szólaltatják meg. Húrjaik száma eltérő, 9-től egészen 25 húrosokig ismertek.
A Selyemút mentén ez a hárfatípus eljutott a keleti Han-dinasztia-korabeli (Kr. u. 25–220) Kínába majd tovább, Koreába, Japánba. Hasonló hárfatípusok a grúzok manysik, hantik között is elterjedtek, ezeket az 1930-as évekig használták.
Görög vázafestményeken a Kr. e. 5. század második felétől tűnnek fel hárfák. Ezeknek három típusa van: az egyik a keleti függőleges szöghárfákra hasonlít, erősen ívelt, díszített testtel; a másik ugyanennek egy változata oszloppal ellátva; a harmadik egy semmilyen ismert hárfaféleséggel nem rokonítható háromszögletű kerethárfa-típus orsó alakú testtel. Az ábrázolásokon a hárfások szinte mindig nők, gyakran múzsák, a hangszert ülő helyzetben használják.
Az ókori Róma a hárfát sosem fogadta be, a kivételesen ritka ábrázolásokon nem a görög vázaképekről ismert hangszerváltozatok, hanem keleti vagy egyiptomi típusú szöghárfák láthatók.